2014. ápr. 19.

Sajnálom...

Sziasztok! Hm, milyen rég írtam ide nektek...nektek, akiknek rengeteg dolgot köszönhetek. Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon hiányzik nekem ez az egész, de valami megváltozott. Olyan fordulatokat hozott az életembe ez az év, hogy egyszerűen már nincs időm blogot írni, hisz' örülök, ha élek. És nem kifogásokat szeretnék találni, csak elmondani, jobban mondva leírni nektek, hogy mi is az, amiért egy ideig szünet alá bocsájtom ezt a blogot.
Először is, tudjátok, hogy zeneiskolás vagyok /gondolom tudjátok/, na mindegy, aki nem tudta, az most megtudta. Szóval onnan /és most egyáltalán nem túlzok, de/ 16:00 után érek mindig haza, jobb esetben 15:30-kor. Aztán tanulok, tumblr függőként tumblizok egy kicsit, beszélgetek néhány barátnőmmel, olvasok, és nemrég egy fiú is képbe került, aki mindent felforgatott az életembe, aztán .. na mindegy, a lényeg, hogy ő sincs már, és most minden olyan bonyolult. Ezt is kéne csinálni, meg azt is, tanulni a töri dolgozatra, megtanulni néhány algebra képletet, befejezni az angol házit, meg mindenféle hülyeség, amihez valójában semmi kedvem, mégis muszáj. Szóval azt a nagyon pici szabadidőmet se tudom rendesen beosztani azokra a dolgokra, amik nagyon fontosak, nemhogy a blogírásra. Tudjátok ugye, hogy nagyon fontos nekem ez az egész, és ti is nagyon fontosak vagytok? Ugye tudjátok? És igazából már kicsit van szociális éltem is, és nem csak a gép/telefon előtt töltöm a mindennapjaimat. Hiányoztok. Nagyon. És hatalmas bocsánatot kérek azoktól a bloggerináktól, akiknek anno' rendszeresen olvastam a blogjait és megjegyzést írtam. Eltűntem, és nem tudtatok rólam semmit, és borzalmasan rosszul érzem most magam, hogy ennyire cserben hagytalak titeket...
Nem találom a szavakat. Remélem nyáron már lesz egy-egy olyan nap, amikor semmi mással nem foglalkozok majd, csak ezzel, de az is lehet, hogy nem, szóval ez a pontosvessző egy bizonytalan kis pontosvessző. Tudjátok, hogy én több, mint két éve büszke directioner vagyok, de mint már mondtam, a dolgok változtak, és bár a srácokat ugyanúgy szeretem, semmi sem tart örökké, ahogyan ez a blog sem, és minden ilyen dologtól eltávolodtam egy kicsit, és ez igazából annak a bizonyos fiúnak "köszönhető". Azért teszem idézőjelbe, mert egyáltalán nem örülök neki, mert én megvoltam nélküle, tökéletesen, de persze neki jönni kellett, és felbolygatni a napjaimat...Mindegy, nem is értem miért írok róla, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne írjak róla, borzalmas, nemde? Nagyon is az. Hűha, mennyit írtam.
Remélem nem haragszotok rám...vagyis..hát nem tudom. Nem tudom mit írhatnék, nem tudom, komolyan nem. Hiányzik ez az egész, de már minden más lett és minden megváltozott. Lehet, hogy abbahagyom ezt az egész blogolás dolgot, mégis visszagondolni pl. júliusra, mikor hajnalok hajnalán buzgón írtam Nektek az új fejezetet délutánra. De tudjátok kedveseim, hogy semmi sem tarthat örökké, mint már említettem. Nem tudom mi lesz, bizonytalan ez az egész dolog, de ennyi jár nektek, hogy tudjátok, SZÜNET VAN. MEGHATÁROZATLAN IDEIG. (bár remélem már június elején hallotok rólam)
Nem tudom, hogy alakulnak a dolgaim, teljesen be vagyok táblázva, ha hiszitek, ha nem . Kérlek ne haragudjatok rám, és mindenképp írjatok nekem, rendben?
...
Nagyon, de nagyon sajnálom.
Kellemes sulis napokat, és sok sikert minden vizsgátokhoz, amik a későbbiekben lesznek. Vigyázzatok magatokra...
Puszil és ölel titeket:
Jane Elliott.
xx

           A BLOG TEHÁT MÁTÓL SZÜNETEL.






2014. febr. 1.

Harry Styles - Twenty

Hii! Ez nem egy szokványos bejegyzés lesz.. Ma az én kis életmentő Angyalkámnak szülinapja van, 20 éves, értitek ezt? 20 ÉVES! Nem is tudom elhinni, hogy a szemem láttára nőtt fel..De nem húznám az időt ezzel, hiszen a levélben, amit eleve úgy fogok írni, mintha Harry-nek lenne címezni, minden kiderül. Az érzéseim, a gondolataim, amik most az elmémben kavarognak. Happy HS day!
Jó olvasást! xx



Drága Harry!

Bevezetőként el szeretném mondani, hogy a Don't Let Me Go-t hallgatom, közben pedig záporoznak a könnyeim. Tudom, hogy ezt soha nem fogod elolvasni, mégis a legkevesebb, hogy írok Neked egy ilyen levelet, hiszen hatalmas dolgokat vittél véghez.Kedvesem, szeretném, ha tudnád, hogy megmentetted az életemet, ugyanis nélküled én már talán nem is lennék, legalábbis nem én lennék. Minden egyes pillanattal, ami eltelik, jobban szeretlek. Ez nem egy múló érzés. Az első és örök szerelmem maradsz örökre. Ha csak egy percet kapnék, hogy beszéljek veled, próbálnám abba az egy percbe elmondani, hogy milyen sokat segítettél nekem. Rengeteget sírtam 14 év alatt, de az utóbbi éveimet megváltoztattad, és sokkal jobbá, színesebbé tetted. Az ember nem értik, mit jelent szeretni valakit, aki több ezer kilométerekre van tőled. Tudod, hogy én mit gondolok, Szerelmem? Szerintem egyáltalán nem nagy kunszt szemtől szembe szeretni valakit. Az a hatalmas teljesítmény és megpróbáltatás, ha több ezer kilométerről kell őt szeretned, és ha így is sikerül, akkor bizony megérdemled Őt. Nos, én nem érdemellek meg Téged, de ettől függetlenül jobban szeretlek ennél az elcseszett és szánalmas életemnél. Drága, egyetlen életem értelme. Tudom, hogy mi sohasem találkozhatunk, sajnos nem ölelhetlek meg, és nem suttoghatom a füledbe, hogy mennyire szeretlek, de tudd, hogy minden áldott percben gondolok rád.

"Szeretlek..."

Talán tökéletes füleidnek ez a szó már nem jelent sokat; talán azt hiszed, hogy mindenki "szeretlek"-je ugyanolyan, pedig nem. Egyáltalán nem. Mindenki "szeretlek"-jébe van valami, valami más. Valami leírhatatlan, amit csak mi érezhetünk. Az én "szeretlek"-em is nagyon sok mindent takar, rengeteg érzelmet és érzést. Tudod, néha már ki vagyok attól borulva, hogy mennyire ragaszkodom hozzád; nem tudok úgy végigcsinálni egy napot, hogy ne halljam a hangod, és ne lássak képeket rólad, ha már szemtől szembe nem találkozhatunk. Lehet, hogy most jobb így, ugyanis ha a közeledben lennék, nem akarnálak és nem szeretnélek ennyire. Vagy mégis? Azt hiszem, hogy erre sose kapok választ..
Átlagos tinédzser vagyok, csakúgy, mint a többiek, csakúgy, mint az a több millió lány, aki szerelmes beléd. Rengetegen gondolkodnak úgy, mint én, de egyikük sem érez sem így, sem pedig hasonlóan. Ha meghallom a hangod, a szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről. Ha meglátok rólad egy képet, elakad a lélegzetem, és csak nézek, nézek a távolba...Nem tudok megszólalni, és nem veszek tudomást sem a külvilágról. Te vagy az én Őrangyalom, tudod? Megvigasztalsz, megnevettetsz, mosolyt, vagy éppen könnyet csalsz az arcomra.. Jelenleg mindkettőt. Megóvsz és boldoggá  teszel, velem vagy, ha nem is tudsz róla. Érzem, hogy velem vagy mindig. Általában egyesegyedül sírok a képernyő előtt, ha meglátok rólad egy képet. É-én nem tudom miért.. Sírok a boldogságtól és a büszkeségtől, hiszen kevés ember éri el 20 éves korára azt amit te, másrészt pedig a mérhetetlen nagy fájdalom miatt sírok, mert nem ölelhetlek meg. Nem tudlak és nem is akarlak elengedni egy percre sem. Zavar, hogy a szüleim, a barátaim és a családom többi tagja kinevet, és nem értik meg, hogy ez nem csak egy egyszerű kis rajongás. Ez igazi és őszinte szeretet. Rossz dolog, ha valaki a mindened, hiszen ha elveszíted őt, akkor nem lesz semmid...Persze, csakhogy én nem foglak téged elveszíteni..soha.

2012. február 
2012. december eleje

Két dátum, ami örökre megváltoztatta az életemet. És még valami, egy nagyon fontos dolog, amit nem tudsz, Harry. A legfontosabb dolog, amit adtatok nekem: új barátok. Félre ne értse senki, azelőtt is voltak barátaim..De a One Direction által olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiket ma már bátran a barátaimnak/legjobb barátaimnak mondhatok, és nem tudnám elképzelni nélkülük az életemet, csak úgy mint nélküled, Harry, illetve nélkületek.
A sírós részhez érkeztünk. Felváltva megy a  Half a heart és a Don't Let Me Go ...

Ma, ezen a csodálatos napon felnőttél. Nem vagy többé tizenéves kisfiú, hanem igazi, érett férfi lett belőled, aki bár legbelül még mindig az a kisfiú, akit anno megismertem, mégis más..
Képtelen vagyok felfogni, hogy felnőttél, mondhatni, a szemem/szemünk láttára. Nemrég visszanéztem a videókat, azt, amikor először léptél fel a mentorok előtt. Mindent. Sírtam, sokkal jobban, mint azelőtt. Nem tudom elhinni, hogy felnőtt lett belőled, kedvesem. Egyszerűen nem.
Arra kérlek Harry (nem húznám már az időt), hogy maradj mindig ilyen. Ilyen nagyszerű, csodálatos ember. Megnyerted magadnak a világot, és még többet érdemelsz. Az egyik legeslegjobb ember vagy a világon, akit csak ismerhetek. Nagyon szeretlek, és soha, de soha nem fogom elfelejteni, hogy ki volt az a fantasztikus fiú, aki megmentette az életemet. Nagyon szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. xx


HAPPY 20TH BIRTHDAY SUNSHINE!♥♥♥




2014. jan. 31.

Chapter 20 - Come back, be here.

Hi bbys! Több, mint egy hónapos késéssel, de elérkeztünk ide is. És letelik az első évad ezzel a fejezettel. Oh, és kitaláltam, hogy most kommentbe mindenki feltehet annyi kérdést, amennyit csak akar. (Csak arra kérnélek titeket, hogy az olyanokat, mint: "Hogy hívnak igazából?", és "Hol laksz?", vagy egyéb privát dolgokkal kapcsolatos kérdéseket mellőzzétek. A következő blogötletem is megvan már, na jó, igazából azt már hónapokkal ezelőtt kitaláltam, de most eldöntöttem, hogy körülbelül áprilisban azzal folytatom az írást. Az mondjuk még messze van.. Na mindegy, jó olvasást, hagyjatok kommentet magatok után, kérdezzetek bátran.
Jane xx.

u.i.: rettenetesen sajnálom ezt a nagyon sok késést, nézzétek el nekem, de egyáltalán nem volt időm, ha hiszitek, ha nem ...

Chapter 20

And she loved a boy very, very much even more than she loved herself. 

~Zoe szemszöge~

Reggel hirtelen pattantak ki a szemeim, és arra eszméltem, hogy korog a gyomrom; fogalmam sincs, hogy mikor ettem rendesen utoljára. A felöltözés mindössze annyiból állt, hogy magamra rángattam a szűk, fekete farmernadrágomat, és egy bő pólót húztam át a fejem fölött, miután az ágyra dobtam a pizsamának használt, kopott szürke topomat.

Furcsa érzésem támadt, kicsit mintha minden túl csöndes lett volna. Néhány lépést tettem az ablak felé, hogy kinézzek. Zuhogott az eső, ezzel párhuzamosan elmosva a jókedvemet is.
Lassan sétáltam le a konyhába, egészen a hűtőig, hiszen nem siettem sehová sem. Megcsináltam a szokásos, reggeli teámat, majd leülve az asztalhoz szürcsölgetni kezdtem, közben a reggelimen gondolkodtam.

Hirtelen ötlettől  vezérelve letettem a bögrémet az asztalra, felkaptam a fogason lógó vékony kardigánomat, a fehér cipőmet és kiléptem az esőre. Csupán a szomszédba mentem, Harryhez. Arra gondoltam, hogy reggelizhetnénk együtt, attól függetlenül, ami tegnap történt. Komolyan ő volt megsértődve...Mikor visszagondoltam a tegnapra, automatikusan megforgattam a szememet. Már az ajtó előtt álltam, és csengettem volna, mikor Zayn kinyitotta azt.

-Szia ─ köszönt, majd elsétált mellettem, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.

Biccentettem neki, majd beléptem; füst és égett szag járta át az egész folyosót; kicsit sem meglepő módon a konyha felől jött. Nem törődtem vele, szinte futólépésben szeltem a lépcsőfokokat egészen Harry szobájáig, azonban mikor beléptem meglepetés fogadott. Ahhoz a polchoz sétáltam, ahol a fényképeit, személyes dolgait őrzi, azonban meglepődtem, mikor semmit sem találtam ott egy vékony porrétegen kívül. Mi a fene?

-Zayn! ─ kiabáltam a fiúnak, aki a konyhában tevékenykedett.

-Igen? ─ ártatlan arccal fordult felém, tekintetével lassan végigmért, majd megrázta a fejét, és a szemembe nézett.

-Hol van Harry?

-Umm ─ pillantott a csuklójára, amin az órája volt. -Nemrég érkezett meg New York-ba.

-Ha nem ma énekelne nekem, akkor nevetnék. Jaj Zayn, az Istenért! Hol van?

-Nem szólt neked? Elég érdekes. Tegnap kapott egy telefont, elutazott New Yorkba. Énekes lesz ─ mosolygott, tipikus szarrágó vigyor volt, amit legszívesebben letöröltem volna az arcáról.

-És nem..nem üzent nekem semmit?

-Nem ─ fordult meg, így nekem háttal volt, mégis úgy éreztem, hogy azért nem néz a szemembe, mert titkol valamit.

-Zayn, biztos? Ha rossz dolog is, amit üzent..mondd el.

-Rendben. Azt mondta, hogy felejtsd el őt, mert a karriere jelenleg fontosabb, mint bárki más.

Az előttem álló fiú szavai lesokkoltak. Furcsán hatott rám, hiszen Harryvel..azt hittem. Jó ég, mennyire hülye vagyok! Hiszen legutóbb is nagyon furcsán viselkedett. De tulajdonképpen nem jártunk. Szabad ember, szabad akarattal.

-Akkor nincs búcsúest sem ─ motyogtam inkább magamnak, mint Zaynnek.

-Sajnálom ─ hirtelen mellém lépett, kezét a vállamra fektette, majd mosolygott.

Valamit mintha mégis láttam volna a tekintetében. Talán valamiféle keserűséget. Fogalmam sincs, képtelen vagyok megmagyarázni.

-Akkor viszlát, Zayn ─ mosolyogtam halványan, és az ajtó felé indultam.

-Hová mész?

-Nem rémlik, hogy holnap hazautazom? Megyek és összecsomagolok. Most pedig ha megbocsájtasz... ─ léptem el előle, mire csak sóhajtott, én pedig visszaszaladtam a házba, ugyanis az eső még mindig esett.

*

Azért nehezen tudom felfogni, hogy Harry elment. Elment egy szó nélkül. Ha megmondta volna, akkor nem állok az útjába, komolyan nem. Hiszen fontos volt nekem annyira, hogy elengedjem. Nem fájt volna, vagy mégis? Megmagyarázhatatlan ürességet érzek. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne őt átölelni. Látni a mosolyát, amit talán legközelebb csak képeken fogok. Amennyire utáltam őt, most úgy utálom a tudatot, hogy nincs itt. Nem mondja az idióta vicceit, nem aggódik, nem néz mélyen a kék szemeimbe az ő gyönyörű zöld íriszeivel. Talán mégiscsak jobban zavar, hogy elment, mint azt gondoltam.


~Harry szemszöge~

KATT.

A repülő landolt, az emberek pedig elcsendesedtek. Fél órás késéssel, de végül ideértem New Yorkba. Gondolataim elkalandoztak. Zoe-ra gondoltam...Vajon szörnyetegnek tart? Egyáltalán tudja már? Én nem akartam neki rosszat, soha nem akartam volna, hogy neki fájjon, ettől függetlenül most mégis csalódott bennem. Nem fogom felhívni, nem szeretnék neki ígérgetni, úgy, hogy tudom: nem fogom tudni betartani. Sóhajtottam, majd mikor már magam is hallottam, hogy a gép leszállt, az emberek pedig lassan a kijárat felé igyekeznek. Hasonlóképpen tettem én is.

Ed már az váróban ült, távolról láttam, hogy milyen ideges. Kuncogva megkocogtattam a vállát, mikor mellé léptem, mire felpillantott, és mintha megkönnyebbülés futott volna át rajta.

-Harry! Végre ideértél ─ ölelt át lazán.

-Késett a gép ─ tudattam vele.

-Igen, tudom. Most pedig gyere, mert a főnököm vár, de előtte még elmegyünk a szállodába. Rendben?

Némán bólintottam, és követtem a kijáratig, ahol azonban megtorpantam, hiszen néhány fotós kint állt, és a gépeiket egyenesen felém irányították.

-Mi ez? Miért vannak itt fotósok, Ed?

-Azért, hogy mindenki megtudja, hogy feltörekvő sztár van New Yorkban ─ nevetett, talán picit túl erőltetetten.

Már közel sem voltam olyan lelkes, már nem vonzott az a világ, ami itt vár rám, már nem akartam ezt. Nem akartam, hogy más emberek szabják meg mikor, hová és kivel mehetek. Nem vágytam erre, és nyilvánvaló volt, hogy ha befutok, akkor ezzel kell élnem.

Lehajtott fejjel kullogtam mögötte, nem vágytam semmiféle rivaldafényre, egyszerűen csak vissza akartam menni. Nos, ez az az egyetlen egy dolog, amit jelen pillanatban nem lehetett.

Nem vagyok boldog, nem örülök annak, hogy esetleg híres énekes leszek...Ha otthon lennék, akkor biztosan gyakorolnám azt a dalt, amit írtam, hogy este minden tökéletesen menjen. Igaz, hogy Zoe-tól mindenféleképpen elszakadtam volna, de akkor sem így, ahogy most. És tudom, hogy Zayn is biztatna és támogatna, de most nem tudok örülni.

A vakuk villantak, az emberek engem fényképeztek, én pedig magamra öltöttem a műmosolyt, és nyugodtan haladtam el mellettük. Egy sötét autóba szálltunk be. Ed vigyorogva huppant be mellém, csöppet sem törődve azzal, hogy milyen ramatyul vagyok. De mit is vártam? Sohasem hazudtolja meg önmagát...

-A hotel nagyon fog tetszeni ─ vigyorgott.

-Igen, abban biztos vagyok ─ motyogtam inkább magamnak, mint neki.

Megérkeztünk. A hotel valóban hatalmos volt, tényleg tetszett, azonban otthon sokkal szívesebben lettem volna. Később fel kell hívnom Zayn-t és megkérdeznem tőle, hogy minden rendben van -e otthon. Nem vonzott a New York-i nyüzsgés, bár kiskorom óta imádtam ezt a várost, valahogy semmi kedvem nem volt most itt lenni. Fölösleges lenne kutatni az ok után, hogy miért nem akartam itt lenni, hiszen roppant egyértelmű volt a válasz. Hiányzott az otthonom, hiányoztak azok, akiket szeretek, a barátaim. Mélyet sóhajtottam, nagy levegőt vettem és kiszálltam az autóból. Itt nem igazán voltak fotósok, bár pár ember kedvesen mosolygott rám, amit gyorsan viszonoztam.

-Harry, gyere már. Nincs sok időnk ─ siettetett Ed, aki a bejáratnál toporzékolt.

Bólintottam, és mire kinyitottam a szemem, már bent is voltunk a szállodában. Összepréselt ajkakkal haladtam végig a folyosón, ahová piros szőnyeg volt fektetve. Barna cipőmet vizsgálgattam a liftben, ameddig meg nem érkeztünk az emeletre. Furcsálltam, hogy nem kellett bejelentkezni, vagy ilyesmi, de barátomat ismerve ezt ő már rég lerendezte.

-Nekem mennem kell, a csomagjaid már a szobában vannak. Öltözz át. Vegyél fel valami normális ruhát. Egy óra múlva lent találkozunk ─ mondta, mire bólintottam, ő pedig belépett a liftbe. -Oh, és Harry, nehogy késs! ─ szólt rám, mire megforgattam a szemem és egy mosoly kíséretében elsétáltam.

A kulcsot a kezemben szorongattam, és mikor a szobám elé értem, behelyeztem a zárba, mire az kattant egyet és máris kinyílt. Valójában nagyon szép volt. Három szobás, ha lehet így mondani. Hatalmas ágy volt és egy tv. A nappali otthonos volt. A színek vidámak és melegek voltak. A fürdőszoba is elnyerte a tetszésemet, hiszen hatalmas kádat és zuhanyfülkét találtam benne. Egyszerűen szép és jó volt, mégis ott bujkált bennem az a kellemetlen érzés, ami miatt nem éreztem jól magam. Hisz átvertem a lányt, akit..Mindegy, szóval aki fontos nekem. Vagy fontos volt. Tudom, hogy rosszul cselekedtem, de akkor nem így gondoltam. Nehezen bízik meg az emberekben. Hiszen ismerem már annyira, és én eljátszottam a bizalmát, pedig igenis bízott bennem. Soha nem fog megbocsájtani. Most biztos csalódott és dühös, persze ezt kétlem, hogy kimutatná. Inkább csak magába fojtja.

Zoeról eszembe jutott Zayn. Előkaptam a zsebemből a telefonomat, és elindítottam a hívást. Nem vette fel. Hol lehet? Zoe-t meg se próbálom hívni, azonnal elutasítaná a hívást. Az ő helyében én se szívesen beszélnék magammal. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nehezen ment. Úgy döntöttem, hogy veszek egy gyors zuhanyt. A bőröndömből, ami a szoba közepén állt, kivettem egy szintén fekete farmert és egy piros, kockás inget és ruháimmal együtt indultam a fürdőbe.

Egy óra elteltével mintha egy új ember lépett volna ki a szoba ajtaján; ugyanazokkal a gondokkal és gondolatokkal. Miért ilyen nehéz minden? Felemészt a tudat, hogy rosszul cselekedtem és magára hagytam valakit, aki amúgy is egyedül volt.

Lassan zártam be magam mögött az ajtót és sétáltam le, hiszen már így is késtem. Ed meg fog ölni. Az említett személy már idegesen állt a recepciós pultnál.

-Késtél ─ pillantott az órájára, miközben hozzám beszélt.

-Bocs ─ nyögtem.

-Nem akarom, hogy többet előforduljon, érted Harry? A barátod vagyok, de ilyenkor nem.

"..de ilyenkor nem" ─ visszhangzottak fejemben a szavai.

Követtem őt a kijárat felé. Megcsapott a hűvös levegő, furcsa, hiszen augusztus van. Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe a tudattól, hogy holnap Zoe még távolabb lesz tőlem. Annyira nagyon elcsesztem.


~Zoe szemszöge~

KATT.

Miután eljöttem Harry, vagyis most már Zayn házától leültem a lépcsőre és hangos zokogásba kezdtem, hiszen úgysem hallotta senki. Persze, Zayn előtt nyilván nem sírtam volna, de itt más volt, nem látott vagy hallott senki sem. New York? Elment? Itt hagyott? Miért nem vitt magával? Miért nem szólt? Miért kérte, hogy ne keressem? Miért fontosabb a karriere? Igazából megértem, hiszen hatalmas lehetőséget kapott. De ha tudtam volna, akkor nem "játszottam" volna ilyen kényelmesen; elszakadtunk volna egymástól, de.. miért is sírok most? Nemrég még azt állítottam, hogy semmit sem jelent számomra, csak egy futó kaland, aki néhány hét erejéig szerepel az életemben, és elfelejtem majd őt.

Elővettem a telefonom, könnyek áztatták a szemem, csalódott voltam és dühös is egyben. Feloldottam a képernyőzárat, majd megnyitottam a képeket, és a valaha készült összes közös képünket egyszerre töröltem ki. Természetesen a düh vezérelt; semmi más. De így belegondolva..hogy tehette ezt? Hisz' dalt írt, azért gyakorolt, hogy előadhassa nekem, és most csak így egyszerűen lelépett. Tudom, hogy csöppet sem számítottam neki, de hogy ennyire? Én nem akarom, hogy ennyire szükségem legyen rá. Pont most kellett a világ szinte másik felére utaznia?

Felálltam a lépcsőről és egy heves mozdulattal letöröltem az arcomon csordogáló könnyeket, majd felrohantam a szobámba, és kiráncigáltam a bőröndöt az ágy alól, amit nemrég tuszkoltam be oda. Minden ruhámat, ami az ágyon vagy a földön volt, gond nélkül dobáltam bele; nem érdekelt, hogy gyűröttek lesznek. Minél hamarabb végezni akartam ezzel az átkozott pakolással. Lerohantam a fürdőbe, hogy összeszedjem az ott tartott dolgaimat, azonban újra könny szökött a szemembe, mikor megláttam a tükörképem. A halvány smink, ami az arcomat fedte, elkenődött. A nagyon kevés fekete festék, ami a szempilláimat tette erősebbé, elmosódott.

Nem foglalkozva többet a külsőmmel rohantam vissza a szobába, és pakoltam bele a bőröndöm egyik kisebb fiókjába a dolgaimat. Újra a sírás küszöbén álltam, de nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak. Egyszerűen csak nem szabad. Az az ember, akiért a könnyeimet hullatnám, rohadtul nem érdemli meg. 


Egy nappal később...

Tegnap reggel sikeresen összeszedtem a dolgaimat, már csak néhány órát kell  várnom, hogy felszállhassak a repülőre. Kissé talán még mindig a tegnap hallottak és megtudtak hatása alatt voltam, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele.

Úgy gondoltam, hogy átsétálok Zayn-hez, hiszen illendő lenne elbúcsúznom tőle, hiába nem vagyunk nagyon jóba, egy "Akkor szia, majd még találkozunk"-ot megérdemel. Lesétáltam a lépcsőn, ugyanis már rég felöltöztem. Világos farmer volt rajtam, egy fehér pólóval párosítva. Kellemes összhatást keltett. Hűvös volt, szóval azt hiszem, hogy ha indulok a repülőtérre, fel kell vennem a vékony bőrdzsekimet is.

Becsöngettem, és vártam, hogy Zayn ajtót nyisson. Lépteket hallottam; tudtam, hogy közeledik.

-Szia, mi járatban?

-Néhány óra múlva indul a gépem, szóval búcsúzni jöttem.

-Ja, persze, értem ─ mondta, miközben féloldalas mosolyra húzta a száját, és megölelt.

Vonakodva ugyan, de visszaöleltem. Egymásra mosolyogtunk, mikor eltávolodtunk.

-A-akkor én megyek ─ suttogtam.

-Jó utat ─ mosolyodott el ő is kissé kínosan.

-Zayn..én sajnálom, hogy akkor megpofoztalak. Rettenetesen dühös voltam rád.

-Hé, nyugi, értem. Nem gáz ─ mosolygott édesen, amitől kedvem támadt még egyszer megölelni.

Hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába ugrottam, és szorosan átöleltem a fiút, akivel egykor még barátok voltunk.

-Oké, sietek. Remélem még találkozunk ─ néztem mélyen a szemébe, majd mielőtt bármit léphetett volna,  gyorsan megpusziltam az arcát.

Magamat is megleptem ezzel a viselkedéssel, azonban nem igazán foglalkoztam vele. Próbáltam jókedvűnek tűnni, de egyfolytában Harryre gondoltam..-

Néhány órával később...

Az utolsó pillantásokat vettem arra a házra, ahol közel három hónapot töltöttem. Az biztos, hogy felejthetetlen nyár volt...

A bőröndjeim fogantyúját szorongattam, miközben a barna cipőm orrát tanulmányoztam. Zayn fél órája átjött, és azt mondta, hogy elvisz a repülőtérre. Harry autójával.

-Indulhatunk? ─ jelent meg szinte a semmiből.

Bólintottam, majd mindketten beültünk az autóba. Zayn nagyon gyorsan vezetett, nem igazán éreztem magam biztonságban mellette, mégis élveztem a száguldást.

Hamar odaértünk, búcsú jeléül ismét nagyon szoros ölelésbe húzott. Túl sokat ölelkezek ma.

-Na indulj, mert lekésed a gépet ─ nevetett.

-Azért hiányozni fog ez az egész ─ néztem körbe szomorúan.

-Új életed lesz, baby, gondolj erre. Franciaország csodálatos! Majd meglátogatlak azért, oké?

-Honnan tudsz te erről? ─ kérdeztem, de rájöttem, hogy milyen hülyeség is volt; Harry biztos beavatta. -Akkor megyek, szia, Zayn ─ intettem neki egy utolsót, majd besétáltam a váróterembe.

Megkérdeztem egy kedves nőt, aki a személyzet alkalmazottja volt, hogy merre kell mennem. Útba igazított, én pedig szinte futva igyekeztem a gépre. Épp időben.

A jegyem Angliába szólt, vagyis előtte hazautazom, és onnan vissza Párizsba. Érdekes lesz az új életem. A szüleim, a nem létező barátaim, és az egyetlen ember nélkül, aki mostanában számított nekem.
Gondolataim akaratlanul is felé terelődtek. Először fel kellett dolgoznom, hogy híres énekes lesz, és már nem fog rám emlékezni, hiszen aznap, amikor elment, véglegesen kitörölt az életéből. Magam sem hittem volna, hogy így fognak elválni az útjaink: mégis így lett. Ha odajön, megölel, és elmondja, akkor azt mondom neki, hogy menjen, és ne engedje el a lehetőséget. De végül is azt mondta, hogy ne keressem...szóval nyilván nem volt már rám kíváncsi. Én se lennék magamra, csakhogy teljes mértékben meg voltam arról győződve, hogy valamilyen szinten kedvel engem. Nos, ezek szerint mégsem. Ha csak öt percet kaphatnék, hogy újra beszélgessek vele, akkor az első percben kérdezgetném, a másodikban hagynám, hogy válaszoljon, az utolsó három percben pedig szorosan átölelném, és csak akkor engedném el, mikor már muszáj. Kétlem, hogy ez valaha is be fog következni. Pedig figyelmeztettem magam, hogy ne ragaszkodjak, és most azért piszkosul fáj a hiánya, de az talán sokkal jobban, hogy itt hagyott. Igazából az fáj a legeslegjobban, hogy nem tudtunk szépen elbúcsúzni. Örökre az elmémbe égette magát az utolsó találkozásunk, mikor nem hagyta, hogy megpusziljam az arcát, helyette morcosan elhúzódott. Emlékszem az utolsó mondatokra, amiket egymáshoz intéztünk..

"-Most megyek. Majd még találkozunk, oké?

-Ja, majd találkozunk."

Könnycseppek szöktek a szemembe, miközben kinéztem a repülőgép ablakán. Borzalmasan éreztem magam, de néhány nap, és távol leszek ettől az egész helytől. Távol mindentől és mindenkitől.

2013. dec. 28.

Különkiadás

Hii babyk! Most két dologgal leplek meg titeket, vagyis..Szóval két történetet olvashattok lejjebb, mind a kettőt két csodálatos embernek, és egyben két barátomnak is írtam. Annának és Virágnak.
Utóbbit lehet ismeritek is, hiszen ő írja a Shadow c. blogot, ami zseniális, de gondolom, ezt mondanom se kell, hiszen aki ismeri, azt tudja, aki nem, az pedig feltétlen kezdjen bele! Anna pedig egy nagyszerű ember, barát, és mindkettőjüket imádom! Szóval gondoltam, hogy ha Karácsony után is, de azért írok külön-külön nekik két kis történetet.
Virág 1D koncertre megy, és ezért arra gondoltam, hogy írok neki egy..uhm..olvassátok el, és az mindent megmagyaráz. Annának, aki nagyon megérdemelné már azt a koncertet, pedig egy szintén kedves kis sztorival szeretnék mosolyt csalni az arcára. :)♥

Virág:

Feszülten ültem a hotelszobában. A szobából rálátást nyertem Londonra, és elakad a lélegzetem, akárhányszor kipillantottam a gyönyörű fővárosra. Lassan, de igazán lassan a tükör elé sétáltam, hogy néhány pillantást vethessek magamra. Fekete ruha volt rajtam, kicsit feljebb ért a térdemtől, hajam enyhén hullámos volt. A tükörbe mosolyogtam, és igazán elégedett voltam önmagammal. Különösen boldog voltam, ami nem meglepő, hiszen életem eddig legszebb napja elé nézek. Érzem, hogy ez az éjszaka felejthetetlen lesz, felemeli az egész eddigi életemet, és színt visz a hétköznapjaimba. Mikor megtudtam, hogy eljuthatok oda, ahová több éve akartam, eleinte fel sem fogtam. Sírtam, és örültem, talán úgy, mint még életemben azelőtt soha.

Körmöm feketére volt festve, és szinte egész nap kapargattam róla a lakkot, azonban mégsem zavart, hogy a festék már nem volt tökéletes. Alig néhány perc múlva indulok egy olyan eseményre, amire biztosan emlékezni fogok egész életemben.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatmenetemet, majd nem sokkal később apa fejét láttam meg, ezt követően pedig megjelent az ajtó mögül az egész alakja.

-Gyere, induljunk ─ bólintottam, majd ismét rámosolyogtam a tükörképemre.

Őszinte mosoly volt. Teljesen az. Nem lett volna okom szomorkodni, most az egyszer nem. Hiszen itt vagyok ebben a csodálatos városban, együtt öt olyan szintén csodálatos személlyel, akik ─ ha nem is tudják, de ─  megmentették az életem a puszta létezésükkel.

Nyugodt és felszabadult sóhaj szökött ki a számon, mire apa csak elmosolyodott. Felszabadult voltam, nyugodt, boldog, jókedvű és szabad.

Az autó, amivel az arénához mentünk, már a hotel előtt várt minket. A sofőr kedvesen rám mosolygott, amit viszonoztam. Az út csendesen telt. A telefonomat szorongattam, közben pedig a megunhatatlan és gyönyörű Little Things szövegét dúdoltam, ami a fülhallgatómból szólt.

Mikor megérkeztünk a hatalmas arénához, azt hittem, hogy menten elájulok, vagy elfogy a levegőm és meghalok. A tüdőm összeszorult, azonban a szám sarkában ott bujkált a magabiztos mosoly, közben a tudatalattim azt suttogta, hogy 'Sikerült, mert megérdemelted, látod? Valóra vált, sikerült, mert ez járt neked.'

Büszke léptekkel haladtam a bejárat felé, ahol kígyózó sor állt, és várt. Itt, ma, ezen a napon mindegyikünknek valóra válik egy álma. Van, aki többször járt itt, hogy újra, és újra átélje azt. Bárcsak én is eljöhetnék minden koncertre...

Rengeteg szimpatikus lányt véltem felfedezni, akik a jegyüket szorongatták, és várták, hogy végre bejussanak, csakúgy, mint én. Azt hittem, hogy elsírom magam, hiszen az örömtől lett volna rá okom. Néhány könnycsepp akaratlanul is lecsordult az arcomon; nem bírtam, de azt hiszem, már nem is akartam visszatartani őket. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog.

*

Az aréna valóban hatalmas. Sokkal nagyobb, mint amilyennek valójában elképzeltem. Egyébként egy apró cetlit szorongattam a kezemben már egy ideje, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán találkozok valamelyikükkel, és..
A gondolat megszakadt, nem is folytattam tovább, hiszen nem lett volna értelme kétes ábrándokba kergetni magam. A papírdarabka mellett némi pénz is volt a kezemben, hogy útban hazafelé vegyek magamnak némi innivalót, ugyanis biztos, hogy kifulladok a koncert után. Tervezem, hogy végigéneklem az egészet, és egyáltalán nem érdekel, hogy jó hangom van -e, vagy sem.

Most már az sem érdekelt, hogy távol vagyok a színpadtól, egyszerűen jó érzéssel töltött el, hogy egy levegőt szívhatok azokkal, akik többet jelentenek nekem, mint a saját életem.

*

Néma csöndbe borult az egész helyiségre, esetleg néhány lány a telefonjával világított, és hirtelen füst, és sötét jelent meg, majd öt alak rajzolódott ki. Azonnal felismertem, hogy ki hol áll. Még mindig csend volt. Feszült voltam. Ideges. Alsó ajkamat harapdálva vártam, hogy mi következik most. Egyszerre beleborzongtam, mikor Zayn hirtelen fényt kapott, és rálátást nyertem alakjára. Őt követte Niall, Louis, Liam, és végül Harry göndör fürtjeit is megpillanthattam, amitől könnyes lett a szemem, azonban gyorsan letöröltem.

-Starts the concert! ─ kiáltotta el magát Louis teli torokból, mire mindenki sikítani kezdett, és csak én álltam ott megsemmisülve, mint aki nem is él.

Hirtelen annyi boldogság öntött el, hogy azt nem tudom szavakban megfogalmazni.

A Little Black Dress volt az első dal, amivel kezdtek. Ezt követően pedig sorra jött a többi kedvencem. A koncert nagyon sokáig tartott. Sírtam, és nevettem. A fiúk csodálatosak voltak. Jobb volt, mint amilyennek álmaimban képzeltem. Vörösre sírt szemekkel álltam ott, mikor vége lett.

Apa egyébként a koncert felénél szólt, hogy kimegy. Mikor mindenki elment, én is sietős léptekkel indultam a folyosóra, ahol feltehetőleg már várt.

Legalább tizenöt percig bolyongtam a hatalmas arénában, ahol alig voltak emberek. Nem találtam apámat, és fogalmam sem volt, hogy merre van. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, hiszen biztonságiakon kívül nem láttam senkit.

Egyik helyről a másikra szaladtam, mikor valaki hozzáért a vállamhoz.

-It's your money ─ mondta, miközben átnyújtotta az összeget, közben mosolygott, és tökéletes fehér fogai látszottak. -You okay? ─ aggódva pislogott rám, zöld szemeimben láttam az aggódást, azonban én...

Én megfagytam. Ott álltam előtte, ELŐTTE, életem megmentője előtt, és nem tudtam mást csinálni, mint pislogni. Talán még levegőt is elfelejtettem venni.

-Harry, come here! ─ kiáltott egy hang, és azonnal felismertem. Liam.

-Wait ─ kiáltotta, majd továbbra is engem nézett.

A vállamat fogta, és nem engedte el.

-I don't know what to say ─ motyogtam, ő pedig újra megkérdezte, amit néhány perce.

-You okay?

Bólintottam.

Persze, normális esetben nem így viselkednék, de még gondolkodni sem volt erőm. Mondott valamit, de nem igazán tudtam rá összpontosítani. Tekintetem mellkasára vezettem. Fehér póló volt rajta. A két madár, amely a mellkasán volt, kissé kilátszott. Túl sokáig időztem ott a pillantásaimmal. Majd szavai hirtelen lejátszódtak újra és újra a fejemben, de már nem láttam mást, mint távolodó alakját. Tökéletes hátát, haját, lábait. Elszúrtam. Szokás szerint. Elszúrtam.

"Itt volt előtted! Mi a fene van veled?" ─ egy belső hang korholt.

Megfagytam. Ott álltam előtte, és egy nyomorult, egy átkozott "Köszönöm"-öt nem tudtam kinyögni. Nem lehetek ilyen..

Mielőtt tovább gondolhattam volna, apa alakját láttam meg közeledni.

-Csak, hogy megvagy. Már mindenki elment ─ mosolygott, majd mikor meglátott, hirtelen lefagyott az arcáról. -Mi történt, kincsem?

Megráztam a fejem, miszerint semmi.

-Csak sajnálom, hogy vége a koncertnek ─ sóhajtottam fájdalmasan, félig az igazat mondva, félig hazudva.

Hiszen valóban rettenetesen sajnáltam, hogy vége lett, és nem lehetek itt többé, de a legnagyobb fájdalmam még mindig az volt, hogy Ő ott állt előttem, én pedig hagytam elmenni. Hagytam elsétálni. Hagytam, hogy úgy menjen el, hogy...Hogy is? Mit gondolhat rólam? Oh, pontosan tudom. Valami eszméletlen bugyuta kis tizenéves lánynak tarthat, akit sokkolt a látványa, és most elégedett magával, és mosolygott, én pedig határtalanul boldog voltam, és utálom magam, amiért ezt nem tudtam kimutatni, de feltehetőleg rájön még élete során, hogy mekkora örömet szerzett nekem...vagy nem.

Néhány lépéssel a kijárat felé jártunk, az előcsarnok szerűségben, hirtelen erős hang ütötte meg a fülemet, és gondolom a mellettem sétáló apámét is, mire hirtelen hátrafordultam a könnyes szemeimmel.
Gyors léptekkel sietett felém, kezében szorongatott valamit.

-You lose your money. Again ─ nevetett, mire én hirtelen feleszméltem, és olyan szorosan öleltem át, mint még soha senkit, éreztem, ahogy folyamatos boldogság önt el, ahogy megnyugszom, és éreztem, hogy fejét az én fejemre teszi, ezzel pedig még inkább okot adva arra, hogy boldog legyek.

Nem akartam azt mondani, hogy mennyire szeretem, hiszen az előző tettem erről tanúskodik, és biztos, hogy a legtöbb rajongótól ezt hallja. Sokkal inkább más járt a fejemben, mikor elhúzódtunk, de ő még mindig ölelt engem.

Apa hirtelen felindulásból elővette a fényképezőgépet, és nem érdekelte, hogy odanézünk -e vagy sem, hogy mit csinálunk, egyszerűen csak fényképezett, és éreztem, hogy mosolygott.

-Sorry, but I gotta go ─ mosolygott, mire én halkan énekelni kezdem magamban.

-Don't let me go...

-'Cause I'm tired of feeling alone ─ mosolygott, majd visszajött mellém, és énekelni kezdett.

Halkan, de én tökéletesen hallottam minden egyes szót. Könnycseppek hada csorgott le az arcomon, mire ő még mindig csillogó szemekkel énekelt.

Csak nekem. Csak most. Csak én hallottam. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyiszor játszottam már ennek a gondolatával, és soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg is fog történni.

Mikor befejezte a dalt, elhúzódott, majd kedvesen mosolygott, zöld szemei csodálatosan csillogtak, mintha talán könnyeket is láttam volna.

-I love you, beautiful ─ intett, majd eltűnt egy folyosón.

Én még mindig ugyanúgy álltam ott, mint mielőtt elment. Éreztem, hogy rengeteg könny folyik le az arcomon. A boldogságtól, mert ez csak velem történt, és a szomorúságtól, mert vége lett.

-Ideje mennünk ─ rázott vissza a valóságba apa hangja, mire bólintottam, és gyors léptekkel hagytam el az aréna területét. -Egyébként rengeteg képet csináltam. Tudod, nagyon büszke vagyok rád.

Kérdően néztem rá. Miért büszke rám?

Mintha olvasott volna a gondolataimban, folytatta.

-Kevés ember lett volna képes azért küzdeni, hogy eljusson ide. És tudod te miért vagy itt? ─ néhány percig hallgatott. -Mert megérdemelted ─ sóhajtott boldogan, mire elmosolyodtam és átöleltem.

*

Néhány órával később, az ágyon ülve, a fényképezőgépet szorongattam a kezemben és néztem a képeket. Mind olyan tökéletes volt. Mosolygott rám. Hozzám szólt, beszélt hozzám. Megölelt. Énekelt nekem. Túl sok információ volt ez nekem, és túl sok esemény. Mire a gondolataim végére jutottam, arcom újra könnyes, szemem pedig újra piros lett. Ez velem történt? Biztosan? Velem? Azzal a lánnyal, akiben alig van remény és hit..Velem?

Határozottan állíthatom, hogy a világon most én vagyok a világ legeslegboldogabb és legszerencsésebb embere.

Hirtelen elhatározásból megkerestem az asztalra letett pénzt, amit Ő adott nekem. A kis papírdarab is benne volt, amit még a pénzzel együtt szorongattam. Épp ki akartam dobni, mikor észrevettem rajta valamit..Írtak rá. Lassan bontottam ki, majd tanulmányoztam.

Aláírta nekem ezt a vacak papírt, amit épp az előbb akartam kidobni, és biztos, hogy hatalmas, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha megteszem.

"You're beautiful, baby. 
Harry xx"

Még álmomban is Ő jelent meg, és tudtam, valahol belül nagyon erősen éreztem, hogy nem most találkoztam vele utoljára.


Anna:...

Fogalmam sem volt, hogy valaha ilyen történik velem. Hogy a nővérem elvisz magával Londonba. Egy hét álmaim városában. Értitek? Egy hosszú hét.

-Mindent elraktál? ─ hallottam anya hangját a földszintről.

Sóhajtva kiáltottam le neki, hogy igen, minden a bőröndömben van.

A nővérem jelent meg mosolyogva a szobában. Hosszú, sötétbarna haja egyenes volt. Gondolom szokás szerint most is kivasalta. Szúrós szemekkel figyelt, mikor látta, hogy az újságból megkaparintott, srácok képével díszített autogramkártyát teszem a táskámba.

-Miért hozod azokat?

-Mert ─ válaszoltam szűkszavúan, majd hátat fordítottam, és úgy csináltam, mint aki sürgősen keres valamit.

Hosszú, csőszárú farmer volt rajtam, fehér pólóval. Hajam egyenletesen omlott a hátamra és a vállamra egyaránt. Épp az előszobában húztam a cipőmet, mikor anya hangját hallottam meg, nyilván a nővéremmel beszélgetett.

-Vigyázz rá, még gyerek, rendben?!

Válaszul nyilván csak egy sóhajt, vagy szemforgatást kapott, mert ezt követően csend szökött mindenhová. Az autó, aki a repülőtérre visz minket körülbelül negyed óra múlva érkezik, de én már így is türelmetlenül álltam az ajtóba, a bőrönd fogóját szorongatva. Tenyerem izzadt az örömtől és az izgalomtól. Szerencsém, hogy rengeteg spórolt pénzem volt, tehát azt vehetek majd magamnak, amit akarok.

A pénzem mellett, a zsebemben egy apróra összehajtott papírdarab pihent. Egy levél. Ezt még sohasem mondtam senkinek. Írtam egy levelet Louis-nak, hogy ha találkozunk, és nincs időm semmit se mondani, akkor egyszerűen odaadjam. Ez annyira gyerekesen és irreálisan hangzik! Tisztában vagyok vele, hogy nem fogunk találkozni, mégis kétes ábrándokba kergetem magam.
"...és akkor majd odaadom a levelet." ─ sokszor játszottam el a találkozás gondolatával, a nap huszonnégy órájában Ő és a többiek jártak a fejemben.

Egy fékezés hozott vissza a jelenbe, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy megérkezett az autó, amivel mehetünk.

Anya hosszasan vett tőlem búcsút, csakúgy, mint a nővéremtől is. Néha túl aggodalmas. Nem kéne ennyire féltenie minket, hiszen elvégre már nem vagyunk olyan kicsik.

-Minden nap hívjatok, oké? ─ kérdezte halkan, mire mindketten némán bólintottunk.

-Szeretlek ─ suttogtam a fülébe, miközben megöleltem.

-Én is ─ mosolygott kedvesen, amitől máris hiányozni kezdett, pedig még ott állt előttem.

-Gyerünk, igyekezz,  különben lekéssük a gépet ─ mormogta a nővérem, mire boldogan sóhajtottam, és jelenleg még a piszkálódó hangneme sem érdekelt, csak az, hogy holnap ilyenkor már Londonban leszek.

*

A repüléstől nagyon félek, ettől függetlenül viszont folyamatosan kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak arról, mennyire magasan vagyunk. Elképesztő. Csodálatos látni a felhőket, a hófehér felhőket, amik sokkal szebbek, mint ahogy képzeltem. Az ég szinte narancssárga és rózsaszínű egyszerre, néhol a fény megtörik, és ott a sárga is közrejátszik. Bámulatos.

Bármennyire is szerettem volna még csodálni ezt az egészet, akaratomon kívül aludtam el.

Egy monoton, női hangra ébredtem, ami utasított, hogy kapcsoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. Kipillantottam az ablakon, és megpillantottam a csodálatos várost. A szürke felhők ellenére is ─ amik az égen gyülekeztek ─ boldog voltam. Mert itt lehetek.

Lassan megböktem a mellettem szuszogó nővérem vállát, hogy kelljen fel, hiszen itt vagyunk. Elégedetten elmosolyodott, mintha gondolatban teljesen máshol járna.

*

A hotel gyönyörű volt, tényleg. A város meseszép negyedére nyerhettem kilátást, ami éjszaka állítólag még gyönyörűbb.

Furcsa, hogy anya elengedett. Hiszen életemben nem gondoltam volna, hogy a nővéremmel ─ aki bár felelősségteljes ─ fog elengedni. Kellemeset csalódtam. Úgy látszik, vannak még csodák. A lakrészünk két hatalmas szobából állt, azonban a szobák nem voltak egyforma méretűek. Esélyem se lett volna a nagyobb szobába vinni a dolgaimat, hiszen egyértelmű volt, hogy ott a testvérem birodalma lesz egy hétig. Igazából nem is érdekelt, a lényeg, hogy itt vagyok.

-Nem megyünk el vásárolni?

Beleegyezően bólintottam, majd elvonultam átöltözni valami kényelmesebb szettbe, de a levelet véletlenül se felejtettem el kivenni az előzőleg viselt nadrágból, és betenni abba a nadrág zsebébe, ami éppen rajtam volt.

Tudtam, hogy London szép, de hogy ennyire? Nagyon sokat sétáltunk, nem vásároltunk túl sokat, igazából hasznosan töltöttük az időt. Megnéztünk mindent, amire kíváncsiak voltunk, vagyis majdnem mindent. Én legszívesebben az egész várost már aznap körbejártam volna, de szerencsére holnap is van nap.

*

Néhány nappal később a belvárosban sétáltunk. A pénzemből egyébként rengeteg olyan dolgot vettem, amikről Ők néznek vissza.

Drága ruhaboltok előtt sétáltunk el, és az egyikbe kérdezés nélkül rohantam be, félrelökve minden vásárlót. Olyan hírszerűséget olvastam az egyik rajongói oldalon, hogy Louis és Zayn ma eljönnek ide, ahol Eleanor imád vásárolni, és ez a bolt nem más, mint a Forever 21. Állítólag Eleanor-nak akar ajándékot venni, akinek a születésnapja közeleg, és Zayn pedig elkíséri.

Hiába kerestem tekintetemmel Zayn-t vagy Louis-t. Egyiküket sem láttam. Nyilván nem is jönnek ide, és az egészet valami idióta találta ki.

A nővérem sajnálkozó tekintetével találtam magam szembe, aki a napok alatt már hozzászokott ehhez.

-Sajnálom. Tudod, hogy tudják, hogy szereted őket.

-Dehogy tudják...

Feladóan sóhajtottam, azonban nem adtam fel. Nem mehetek úgy haza, hogy nem találkoztam velük...vagy mégis?

*

A napok villámgyorsasággal teltek, és én egyiküket se láttam. A levelemet is elhagytam, ami egy jel volt, hogy ébredjek fel végre, és lássak tisztán, azonban én ebbe képtelen lettem volna belenyugodni.

Miután felkeltem, átsétáltam a nővérem szobájába, azonban az ágya üres volt, és egy rózsaszín papírcetli pihent a párnáján.

"Elmentem elintézni valamit, el ne menj sehová! Ott várj meg. Délutánra visszaérek." ─ olvastam fel hangosan a cetlin szereplő rövid, három sort.

Ráestem az ágyra, és visszaaludtam.

Késő este volt, mikor felkeltem. Holnap indulunk haza, és én még csak nem is éreztem jól magam. A nővéremet nem találtam sehol, ami arra késztetett, hogy aggódjak, és féljek. Igazából tényleg kezdett érdekelni a dolog, hogy hol is lehet.

Épp, hogy befejeztem a gondolatot, az ajtó kinyílt, és egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:

-Itt vagyok!

-Remek ─ dörmögtem, majd kisétáltam a konyhaszerűségbe, ahol ő is volt.

-Hol voltál?

-Vásároltam, nézelődtem. Ne haragudj, hogy itt hagytalak.

-Nem gond.

-Egyébként találkoztam a Szerelmeddel. Odaadtam neki a levelet, amit írtál, és tessék, vagyis várj ─ kezdett kutakodni a zsebében, majd átnyújtott egy papírt.

Nem olvastam el. Ehelyett furcsán méregettem, ugyanis mi az, hogy a levelemet? Hogy került hozzá?

-Louis? Úgy hívják, igaz? ─ bólintottam. -Az utcán láttam, épp vásárolt valamelyik másikkal. De hogy tudtál olyan nyálas levelet írni?

Nem tudtam megszólalni. Nem kaptam levegőt. Összeestem. Éreztem, hogy elájulok a sokktól és az örömtől, ami egyszerre ért. Csupán néhány perccel később tértem magamhoz, és erőm sem volt haragudni a lányra, aki előttem állt, és aggódó tekintettel vizslatott, nem zavart már, hogy nem vitt magával. Örültem a tudatnak, hogy Louis-nál van a levelem, tud rólam, és minden bizonnyal megmosolyogta minden szavam.

2013. dec. 25.

Chapter 19

Sziasztok! Soha nem késtem még ennyit szerintem. Egyszerűen csak nem volt erőm írni..Már legalább egy hete megvan a háromnegyede, de valamiért képtelen voltam tovább folytatni. Idk why.
Egyébként akinek van tumblija, az kövessen be itt: KATT. És visszakövetem.
Tényleg rettenetesen sajnálom, de köszönöm, hogy Ti ettől függetlenül is mellettem álltok. Csak ennyit szerettem volna, és köszönöm, hogy vagytok nekem, drágáim! xx

u.i.:ez a fejezet elég sok szemszögből lett írva, de csak így tudtam nektek leírni. Remélem azért tetszik.

Chapter 19

~Másfél héttel később~

 ~Zoe szemszöge~

Az elmúlt napokban igyekeztem kevés időt tölteni Harryvel. Az igazság az, hogy vészesen közeledik az a nap, amikor én kilépek ennek a háznak az ajtaján. Talán örökre. És tudom, nagyon jól tudom, hogy nem lesz több köztünk ezzel a kócos, göndör fürtös fiúval. Az életünk más-más vágányra terelődik, végezetül pedig teljesen elfelejtjük egymást. Mindkettőnknek csak egy halovány folt leszünk a másik akkori életében. Tudom, hogy ezt az én számból hallani fura. Én tényleg..kedvelem őt. De minden olyan gyorsan történt! Mire feleszméltem, már fogta a kezem, és mosolyogva jöttünk hazafelé. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Én nem akarom itt hagyni őt, de ez az egyetlen lehetőség. Hiszen elég különböző világ vagyunk; ő népszerű, gazdag, rengeteg barátja van, míg én..engem inkább ne taglaljunk, a lényeg, hogy szöges ellentéte vagyok mindezeknek. Persze, ez még nem ok. Ez csak az egyik ok.

Ittlétem alatt ─ tagadnom is hiábavaló volna ─ megváltoztam. Változni nehéz...De néha ugyanannak maradni még annál is nehezebb.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis rezgett a telefonom. Elemeltem az asztalról, majd egy gyors mozdulattal feloldottam a képernyőzárat, végezetül pedig megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Harry

Hiányzol. H xx

-Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben ─ suttogom magamnak, magamban.

Nem volt lelki erőm visszaírni neki. Körülbelül fél percnyire van tőlem. Csúnya dolog, amit vele teszek. Utálom magamat, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Odaállni elé, és azt mondani, hogy jobb, ha minél hamarabb befejezzük. Nem vagyok a távkapcsolatok híve, és nem mennék bele. Hiszen miért? Mindketten tudjuk ─ ha ő nem is szeretné majd beismerni ─, hogy ez így nem működne. Több ezer kilométerre lennénk egymástól, és ki tudja, hogy milyen gyakran tudnánk találkozni. Ez pedig nekem nem működne. Harryvel nincs semmi baj. Kedves, aranyos, vicces, és a maga módján mindig meg tud vigasztalni. Rettenetesen gonosznak tűnhetek most mindenki szemében, de azt hiszem, miután elmegyek, nem fogok sírni és depresszióba esni. Szörnyű hónapok elé néz, ha Ő igen. Ami kettőnk között van, az nem is kapcsolat. Legalábbis..fogalmam sincs mi van kettőnk között. Nem tudom!

Rendben, összegezzük. Kedvelem, de nem halnék bele, ha nem lenne mellettem. Fontos nekem, mégsem áldoznám fel érte az életemet; a jövőmet. Imádom a humorát, a nevetését, mégis néha jobb nélküle, mint vele. Nem vagyok boldog, nem is vagyok szomorú. Nem tudom milyen vagyok jelen pillanatban. Csak kattog az agyam. Mintha egy kis fogaskerék forogna a fejemben, és gondolatok tömkelegét engedné szabadra, amik lassan, de biztosan megölnek. Bűntudatom viszont lenne. Nem is kicsi. Hiszen egyedül hagynék valakit az érzéseivel. Nem tudom mire van szükségem. Nem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy ki vagyok és nem tudom, hogy mi lesz ezután. Ezek a bizonytalan pillanatok egyszer biztosan az őrületbe kergetnek. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Nem akarok neki fájdalmat okozni, szándékosan legalábbis nem, hiszen életem egy rövid szakaszának egyik fejezetében fontos szerepet játszik. Még jelen időben, talán holnap már múlt időben fogom őt emlegetni, hiszen meg kell neki mondanom, hogy nem akarok távkapcsolatot, és el kell búcsúznunk.

Vagy...

Oké, most talán őrültnek fogok tűnni, akinek valami komoly segítségre van szüksége, mégis belegondolva...
Mikor vele vagyok, akkor nevetek. Nem vagyok ezen a régi, fáradt és magányos helyen. A megtévesztés falai, a szemforgatások és az üresség mind eltűnik, mikor meglátom az arcát. Igazából elbűvölő vele találkozni. Visszagondolok a pillanatra, mikor nemrég a szobán keresztül az alakja közeledni kezdett felém, és teljesen elpirulok. A lényegtelen dolgokról való beszélgetés elkezdődött és én visszavágtam minden megjegyzésére. Mintha titokban levelezgetnénk. Örökké azon fogok gondolkodni, hogy vajon tudja -e, mi játszódik le bennem. Nyilván nem, és jobb is, hiszen őrültnek tartana. Egyszer kedvelem, és vele akarok lenni, az ezt megelőző tetteim viszont erről nemigen tettek tanúbizonyságot. A múlni nem akaró gondolatok tartanak ébren. Ezen fogok rágódni, ameddig el nem alszom. Van olyan pillanat, mikor azt kívánom, bárcsak itt lenne az ajtómban, és mosolyogva ölelne át. Aztán rájövök, hogy nem szabadna ilyet akarnom..

Meglehet, hogy ez még csak az első oldal egymás életében, és az elválás nem a történet vége, mégis minden bizonytalan. Bizonytalan vagyok én is és a gondolataim is. Visszhangzik a neve a fejemben , majd hirtelen magam előtt látom magas alakját, és nem tudok ettől szabadulni.

Mindezek a szavak talán azok, amelyeket visszatartottam, hiszen túl korán távozom...Azt akarom, hogy ne kedveljen mást, hogy ne várjon másra, mégis irtózom és rettegek ennek az egésznek a gondolatától.

Esküszöm, hogy nem értem magam, nem értem az érzéseimet, amik tulajdonképpen nem is léteznek.

Mi lesz most? Mi lesz azután, miután elmegyek? Egy azonban már biztos: tönkreteszem valaki életét, aki talán hatalmas támaszt tudna nekem nyújtani, mégis talán az a baj, hogy én erre még nem állok készen. Igen, ez lehet mindennek az oka.

Egyszerűen nem tudok értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi lesz ezután. Elmegyek, igen, ez már biztos.

Fogalmam sincs mennyi ideig gondolkozhattam még..egyszerűen csak elnyomott az álom.

*

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, és mindemellett még rosszul is éreztem magam. Lassan bújtam ki a vékony paplanom alól; hirtelen fázni kezdtem, mikor talpam a hideg, szőnyeg nélküli padlórészhez ért. Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a konyháig, ahol gyógyszer után kezdtem el kutatni. Sajnos több-kevesebb sikerrel. Néhány perc keresgélés után végre a kezembe tarthattam a fájdalomcsillapítót, és reméltem, hogy ez majd elűzi ezt a borzalmas lüktetést a fejemből. A csapból jéghideg vizet engedtem magamnak, majd segítségével lenyeltem a pirulát. Miután végeztem a művelettel, hallottam, hogy csöngetnek. Ki keres korán reggel? Egyáltalán nem siettem kinyitni az ajtót. Hiszen van időnk, nem? Végül rászántam magam körülbelül félúton, hogy felgyorsítsam a lépteimet, és máris az ajtó előtt voltam. Óvatosan nyitottam ki azt, mintha csak attól féltem volna, hogy netalántán valami őrült gyilkos fog lelőni. Őrült gyilkos? Miután kinyitottam az ajtót, meggyőződtem arról, hogy a személy, aki velem szemben áll, még egy őrült gyilkosnál is rosszabb. Hang nem jött ki a torkomon, csupán tágra nyílt
szemekkel figyeltem őt; őt, miközben féloldalas mosolyra húzza rózsaszín ajkait, és eldobja a cigijét. Mit akar tőlem?!


~Harry szemszöge~

A telefonom idegesítő csörgésére keltem fel, majd mikor megláttam, hogy ki keres, az álmosság azonnal eltűnt a szememből. Felvettem a készüléket, és a fülemhez emeltem, majd pár másodperccel később megszólalt a vonal túlsó végén lévő személy.

-Harry?

-Ed ─  válaszoltam vidám hangon.

-Remek, hogy eltudtalak érni. Azonnal New York-ba kell repülnöd! Harry, a főnökömnek tetszett a dalod! Szeretné, ha kiadnád.

-M-Mi? Ed, most viccelsz? Ugye ezt nem mondod komolyan? Az én dalom?

-Igen, a Te dalod. A repülőjegyet már lefoglaltuk, a géped ma este indul, és ajánlom, hogy elgyere, különben nem lesz az egészből semmi!

Hogy mi? Hiszen Zoe...A dal, amit neki éneklek. Ez nem lehet igaz, nem mehetek pont most el. De ha nem megyek el, akkor elszalasztom azt, amire egész életemben vártam.
Alsó ajkamba harapva hezitáltam a választ illetően, ugyanis a választás az én kezemben volt, és két percem volt körülbelül választani, és válaszolni.

-Harry, itt vagy még? Válaszolj már. Jössz vagy sem?

-Holnap New Yorkban találkozunk. Várj a repülőtéren!

-Ez a beszéd, drága barátom. Ez a beszéd! Holnap találkozunk, vigyázz magadra, és hozd a gitárodat, meg persze rengeteg ruhát! ─ utasított, majd bontotta a vonalat.

Mi lesz most? Zoe csalódni fog bennem. Nem adhatom neki elő a dalom, hiszen ma este elmegyek. De megbántani se szeretném. Búcsú nélkül azonban mégsem mehetek el, pedig az lenne a legjobb.

Gondolatmenetem megszakadt, mikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere!

Zayn lassan jött be, majd leült mellém az ágyra. Elég sokat beszélgettünk mostanában, szóval gondoltam, hogy ő az, aki meglátogat.

-Mi az, Harry? ─ aggódó tekintettel vizsgálgatott, mire csak megvontam a vállam. -Mondd el, hallottam, hogy telefonáltál valakivel.

-Ma este New Yorkba repülök.

-Hogy mi? ─ pattant fel idegesen.

-Umh, a dalom. Emlékszel? Írtam egy dalt, amit egy barátom elküldött valakinek. Ez a valaki ki akarja adni a dalt, szerződést akar, tudod, minden ezzel járót, csakhogy ez az egész nagyon messze lenne innen.

-Nézd Harry, tudom jól, hogy ez az álmod. Régen is mindig erre vágytál, szóval szerintem egy lány miatt nem kell mindent hátrahagynod. Ismerem Zoet, és téged is. Tudom, hogy most rá gondolsz, de Harry, ezer és egy lány van, akit könnyebben megszerezhetsz, kevesebb fájdalommal. Azt akarom, hogy elmenj, és híres légy. Azt akarom, hogy mindenki ismerje a neved! Mindenki ismerjen téged, és büszke akarok rád lenni. Ma este szállj fel arra a gépre, és menj az álmaid után, haver. Mi van, ha egész életedben bánni fogod, ha nem mész el?

-Talán igazad van, Zayn ─ motyogtam, mire ő megveregette a vállam, majd könnyed lépésekkel kisétált a szobából.

Jobb lesz, ha csak egy hosszú levelet írok Zoenak, mielőtt lelépnék. Nem tudom hogyan reagál majd arra, hogy elmegyek.


~Zoe szemszöge~

Körülbelül tíz-tizenöt percig csak álltunk egymás előtt. Lassan szívtam be a levegőt, szívem a torkomban dobogott, hiszen nem tudtam, hogy került ide, és mit akar tőlem. Hónapok óta nem láttam őt.

-Mit akarsz? ─ szűrtem ki fogaim között, mire egyszerűen csak felnevetett.

-Rég láttuk egymást, Zoe. Megváltoztál ─ suttogta.

-Menj a francba, seggfej ─ próbáltam bezárni az orra előtt az ajtót, de a lábával megállított.

-Beszélgetni jöttem, ugye bemehetek? ─ kérdezte teljesen ártatlan arckifejezéssel.

Ismerem őt, tudom, hogy nem megy el addig, ameddig nem beszélt velem. Londontól idáig jött. Biztos, hogy nem tágít egykönnyen.

Intettem a fejemmel, hogy kövessen, mire kuncogott, és bezárta maga mögött az ajtót.

-Ben, mondd el, hogy miért jöttél, aztán menj el. Új életem van, érted? Nem érdekeltek többé.

-Hiszen régen mi voltunk a családod.

-Az évekkel ezelőtt volt. Azelőtt, mielőtt belevittetek azokba a dolgokba.

-Akkor nem ezt mondtad.

-Gyűlöllek. Tűnj el az otthonomból!

-Szóval az otthonod? Az otthonod London, a családod pedig mi vagyunk. Sam, Amy, Tom, Danielle és én. Még visszajöhetsz.

-Menj innen, különben hívom a rendőrséget.

Felnevetett, majd elkiáltotta magát, hogy "Még látjuk egymást", majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Láttam, amint beszáll a méregdrága, fekete autójába, és villámsebességgel elhajt a ház elől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Rossz előérzetem van, és félek, hogy nem most láttam őt utoljára...

Furcsa érzésem támadt. Harry ma még egyáltalán nem keresett. Mivel egyébként is unatkoztam, úgy döntöttem, hogy meglátogatom.

Halvány mosollyal az arcomon kopogtam, azonban senki sem nyitott ajtót, amit igencsak furcsálltam. Se Zayn, se ő ne lennének itthon? Nem, nem hiszem. Ez azért elég furcsa.

Még legalább öt percig ácsorogtam, majd amolyan "semmit se veszíthetek" alapon benyitottam. A házban síri csend uralkodott. Lábaim akaratlanul is a lépcső felé irányultak, és mentek fel azon. Halkan nyitottam be az Ő szobájába, és megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy fekszik, és a telefonját piszkálja.

-Hello, Harry ─ halványan intettem, mire hirtelen felém kapta a fejét, és elmosolyodott.

Felállt az ágyról, és felém sietett. Szorosan karjai közé zárt, amit nem tudtam mire vélni,  hiszen nemrég láttuk egymást. Vagyis...

-Szia ─ köszönt vissza végül.

-Furcsa vagy. Történt valami? ─ mosolyogva megrázta a fejét, majd összekulcsolta ujjainkat.

-Kérsz teát?

-Igen ─ foglaltam helyet a konyhában.

Nem akarom neki említeni azt, hogy egy régi ismerősöm miféle látogatást tett nálam. Csak felzaklatná. Úgysem segít semmi a helyzetünkön. Én elmegyek, ő itt marad, és elfelejtjük egymást, és bár nyomot fog hagyni az életemben, annyira azért még nem őrültem meg, hogy menthetetlenül szerelmes legyek. Nem akarok neki hazudni, viszont azt sem akarom, hogy mentegetőzzön, és próbáljon kiutat találni. Mert a távkapcsolat egyszer megszakad, és úgysem bírnánk sokáig, sőt, semeddig se fogjuk bírni, hiszen el se kezdjük. Ez csak néhány jól eltöltött nap lesz. Holnapután elmegyek innen és soha többé nem nézek vissza. Ez lesz a legjobb.

-Minden rendben? ─ aggódó tekintettel vizsgált, miközben megsimította a kezem.

-Persze, miért ne lenne? ─ mosolyogtam, majd belekortyoltam a teámba, amit elém tett.

Vonásai zordak lettek, majd egy "Igaz, mi baj lenne?" mondtad hagyta el halkan ajkait. Összehúztam a szemöldökömet, nem tudtam mire vélni azt, ahogyan egyik percről a másikra viselkedik.

Gyorsan ittam a teámat, hogy mielőbb szabadulhassak. Harry olyan furcsa volt, talán még soha nem láttam őt ilyennek.

-Most megyek. Majd találkozunk, oké?

-Ja, majd találkozunk.

Egy apró puszit akartam adni az arcára, mire hirtelen elfordult, és bement a nappaliba. Megvontam a vállam, majd nagyon hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, jelezve, hogy eléggé megbántott, de őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha érdekelné.


~Harry szemszöge~

~Az indulás előtt egy órával~

((Zene))

Úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül mégsem mehetek el, de átmenni hozzá nem lett volna erőm. Nem tudom, mit mondana. Azonban nem is foglalkoztam többet a dologgal, leültem az asztalhoz, egy fehér papír volt előttem, és toll a kezemben. Gyorsan firkantottam le minden egyes szót, hiszen sietnem kellett, nem húzhattam az időt, egy óra múlva kint kell lennem a repülőtéren. Zayn azt ígérte, hogy elvisz.

Huszonöt perccel később már be is fejeztem a levelet, és megbíztam Zaynt, hogy adja át neki. Mindent leírtam, amit gondoltam és amit éreztem. Felmentem a szobámba, hogy lehozzam a bőröndömet, közben pedig szóltam a barátomnak, hogy vegye magához a telefonját, és öltözködjön, ugyanis mindjárt indulunk.

Néhány percig még álltam a szobámban, és körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, hogy mikor jövök vissza.
Természetesen Zayn-re bíztam a házat, hiszen kire másra hagyhattam volna?

-New York, és az egész világ a lábaid előtt fog heverni, haver ─ hallottam meg az előbb gondolataimban említett személy hangját.

Egy halk "Hmm" hagyta el a számat.

-Rajta, induljunk, különben lekésed a gépet.

-Nem kéne átmennem hozzá?

-Nem, Harry, nem. Kérlek, menjünk, így könnyebb lesz, rendben? Ígérem, hogy minden nap felhívlak, és elmondom, hogy van.

-Csalódni fog bennem. Holnap énekelnem kéne.

-Ne aggódj miatta, és most gyerünk ─ lökdösött ki az ajtón, majd ő is jött utánam.

A bőröndömet a fekete autóm csomagtartójába helyeztem, és beültem abba. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, én pedig nem ellenkeztem.

Lassan hagytuk el az utcát, majd mikor kiértünk a repülőtérre, hirtelen megmagyarázhatatlan bűntudatom támadt, azonban már nem fordulhattam vissza.

-Majd hívj, ha megérkeztél, rendben? ─ bólintottam, majd szorosan átöleltem a barátomat.

-Köszönöm Zayn, mindent köszönök.

-Ne felejts el, mikor világhírű leszel, most pedig menj, a gép tíz perc múlva indul ─ mondta, majd kezembe nyomta a bőröndöt, intett egyet, majd beszállt az autómba, és elhajtott.

Én pedig besétáltam a váróterembe, ahol útbaigazítottak, és a gép felé igyekeztem.

Ezt követően fél órával már a magasban voltam, útban New York felé, hatalmas fájdalommal és bűntudattal az szívemben, amit próbáltam gyorsan kizárni onnan, azonban mindez egyáltalán nem ment könnyen...

2013. dec. 5.

Chapter 18

Hi darlings! Újra itt. Igazából nehezen döntöttem amellett, hogy folytatom, végül mégis itt kötöttem ki, hiszen nagyon a szívemhez nőtt ez a kis történet, és persze ti is! Sokak örömére és bánatára ((mert igen, volt pár névtelenke, aki kifejezetten azt mondta, hogy szar, és zárjam be, nevermind)) folytatom a blogot! Nem fogom és nem is akarom törölni. Most már legalábbis nem. Átgondoltam a dolgokat, és sajnálom a kirohanásomat, nem tudom mi ütött belém. Névtelen barátaimnak pedig innen üzenném, hogy nem érdekel, hogy miket írnak, szeretem ezt csinálni, és folytatom; azt hiszem, hogy senki se kötelezi őket arra, hogy olvassák. És köszönöm, hogy Ti mindig mellettem álltok! :')
xx

u.i:
a fejezetet Taylor Swift State of Grace és Treacherous című dala ihlette.

Chapter 18

~Harry szemszöge~

Zayn még mindig fogta a fájó terültet, Zoe pedig karba tett kezekkel, diadalittasan mosolygott mellettem.

-Ti honnan ismeritek egymást? ─ mindketten felém kapták a fejüket, majd egyszerre kezdtek bele a mesélésbe, azonban a lány csendre intette Zayn, és rendesen elkezdte a mondandóját.

-Igazából még nem meséltem neked erről, de én London rossz negyedében nőttem fel. Rossz emberek vettek körül, akik ártottak nekem. Egy volt ezek közül Zayn is. Nos, innen.

-Mit tett veled? ─ sziszegtem a fogaim között, ügyet se vetve arra, hogy a legjobb barátomról van szó, aki velem szemben ül.

Zoe szeme csillogott a bosszúvágytól, miközben tekintetével Zaynét kereste, aki bűnbánó arccal motyogta:

-Kiabáltam vele. Én..én megütöttem őt egyszer. Sajnálom, oké? Nem voltam józan. Fogalmam sem volt semmiről, ő pedig felhúzott. Rég történt már ─ lehajtott fejjel beszélt, majd közelebb sétált hozzánk.

-Rég ─ suttogta maga előtt a lány. -Igazából hozzád jöttem, Harry. Azt szeretném megkérdezni, hogy akkor két hét múlva ugye fellépsz a daloddal? ─ mosolygott, közben arca teljesen kivirult.

-Umh, igen, azt hiszem.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Zayn közbevágott, miszerint ő elmegy zuhanyozni, és csak néhány óra múlva tér vissza köreinkbe. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam. És azt is el kell mondjam, hogy nem tudom mit érzek most. Olyan..furcsát. Itt van ez a lány a közelemben, akire sose néztem úgy, most viszont mégis örülök a közelségének. Annak, hogy itt van velem, és tudunk beszélgetni.

-Lenne kedved nemsokára eljönni velem..sétálni? ─ bátortalanul kérdezte.

Örülök, hogy összeszedte magát a barátnője halála után. Nagyon megrázhatta az esemény, így természetesen szerettem volna vele lenni, ezért egyértelmű, hogy a sétára azonnal igennel feleltem.

-Remek, akkor négykor nálunk? Onnan pedig megyünk valahová.

-Részemről rendben.

*

Fehér pólót vettem fel sötét farmerral. Egy sétához szerintem nem kell úgy kiöltözni. Hiszen ez csak egy séta. Szóltam Zaynnek, hogy elmegyek, mire ő csak bosszúsan forgatta a szemét, és azt tanácsolta, hogy maradjak távol Zoetól, ugyanis én nem ismerem, nem tudom, hogy valójában mire képes. Bólintva hagytam magára, de egy csöppet sem érdekelt, hogy mit gondol.

Átcsörtettem a szomszédba, majd hosszasan nyomtam a csengőt, mire bentről hallottam egy "Nyitva!" kiáltást, ezért lassan kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Sehol senki nem volt. Az egész házat csönd uralta. Furcsa. Azonban hirtelen lépteket hallottam. Lassan sétált le. Kék kockás inget és csak úgy, mint én, ő is sötét farmert viselt. Haja be volt fonva, így nem látszottak sötét fürtjei.

-Szia ─ halkan motyogta, közbe elmosolyodott. -Indulhatunk?

-Persze ─ bólintottam, majd előre engedtem, majd megvártam, ameddig elém lép, és bezárja az ajtót.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Egyikünk se szólt semmit, csak élveztünk a késő nyári szellőt, a halvány napsugarat, amely kellemesen cirógatta az arcunkat. Nem tudtam megszólalni. Egy hang se jött ki a torkomon. Legbelül azt kívántam, hogy ez a pillanat soha se érjen véget, majd Zoe, mint aki olvas a gondolataimban, megszólalt:

-Olyan jó így.

Halványan elmosolyodtam. Mégis mit mondhatnék?

-Azért kicsit hiányozni fog ez a hely ─ sóhajtott fájdalmasan.

Titkon reméltem, hogy azt mondja, meglátogat majd. Igen-igen, tudom, hogy azt mondtam nemrég, hogy nem akarom őt felkeresni, ha elmegy, de ez hatalmas butaság lenne részemről.

-Hiányozni fogsz ─ nyögtem ki, amit azonnal megbántam, hiszen lehet, hogy félreérti, és hazamegy.

-Te is nekem ─ lépett elém, majd szorosan átölelt.

Beszívtam édeskés parfümjének mámorító illatát, és az igazat megvallva én sem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam a karjaim között, és örültem, hogy végre nyitott felém; hogy megbízik bennem, és nem utál, mint annak idején.

Elhúzódott, majd rám mosolygott, és mentünk tovább. Nos, igen, egyszer minden jó véget ér.

-Nincs itt egy pad, ahová leülhetnénk?

Hosszasan keresgéltem a tekintetemmel, mire tőlünk körülbelül tíz méterre megpillantottam egyet.

-Gyere ─ fogtam körbe a csuklóját, és magam után húztam.

*

Már órák óta itt ülünk ezen az ütött-kopott padon, és csak nevetünk. Imádom, hogy a csöppet sem vicces kopp-kopp vicceimen hangosan felnevet.

-Umh, oké. Meséld el nekem, hogy mi a legrosszabb dolog ami valaha történt veled ─ kérte nevetve.

-Rendben. Gimnáziumba járhattam, ahol nagyon tetszett egy lány. Tényleg szép volt. Hosszú, szőke haj, kék szem, és a többi. Tudod, amolyan minden fiú álma. Hogy én hogy néztem ki? Borzos haj, hülye vigyor, és minden más. Én tipikusan nem voltam egy lány álma sem ─ nevettem. -Szóval épp az ebédlőbe ment, mikor én már végeztem a vásárlással. Narancslevet vettem, ugyanis csak azt ihattam. Tudta, hogy mennyire odavagyok érte, mármint nem a narancsléért, hanem a lányért, szóval rám borította az egészet. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hiszen csak távolról csodáltam, ettől függetlenül narancslé díszítette a fehér pólómat, és az egész ebédlő rajtam nevetett.

-Ez annyira nem is vészes, de azért örülök, hogy elmondtad ─ mosolygott.

-Ott, abban a pillanatban igazából nagyon kínos volt.

-Egyébként Harry..tudod, nekem hiányozni fogsz. Komolyan.

-Hé, muszáj elmenned? Mi lenne, ha itt tanulnál?

Felnevetett a kérdéseimen, aztán valószínűségét felmérve én is ugyanezt tettem. Biztos, hogy nem maradna itt.

-Persze, hogy muszáj. El kell mennem ─ az utolsó három szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy folyamatosan visszhangzik a fejemben.

"El kell mennem."

-Miért? Miért most kezdtünk el jóba lenni? Az utolsó napokban?

Mosolyogva vállat vont.

-Igazából nem bánom. Így sokkal izgalmasabb volt ez az egész, hülye nyár. Tudod Harry, örülök, hogy csak most lettünk jóba. Jobb így.

Bólintottam, bár nem értettem egyet.

-Umm..én azt szeretném kérdezni, hogy mi volt közted és Zayn között?

-Mi? Mármint..semmi. Ő jó srác. Szeretem, komolyan. Sosem ütött volna meg, ha akkor nem részeg, és én nem húzom fel. Mindig számíthattam rá.

-Igen, tudom. Ő valóban..jó srác.

Ezen mondatom után csend szállt ránk. Annyira szerettem volna megszólalni. Mindegy, hogy mit. Egyszerűen csak szerettem volna mondani valamit. De az igazat megvallva egy kicsit élveztem, hogy nem beszélgetünk, csak elmélyülten gondolkodunk egymás társaságában. Olyan furcsán gondtalan volt most minden. Egyedül vagyunk a változó gondolatainkkal. Most minden, amit tudunk, az az el nem engedés. Egyedül vagyunk. Csak ő és én. Tiszta lappal indulunk. Soha nem volt ez a lány , és én már épp kezdtem megszokni a rossznak az árnyalatait.

-Harry..─ elhaló hangon szólt hozzám, és szinte el se hittem, hogy ő az a lány, akit nyár elején megismertem.

-Igen?

-Tudom, hogy még van időm, és nem holnap, vagy holnapután megyek el, mégis meg kell tennem valamit, mielőtt örökre elmennék erről a helyről.

-Mit? ─ halkan felnevettem, hogy oldjam a feszültséget, de nem ment.

Ő ugyanolyan sápadtan és megviselten ült ott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Mi történt? Rendben, ez már több mint furcsa. Nem mondott semmit. Nem nyitotta szólásra a száját. Hosszú, sötétbarna hajfonata a hátán pihent, miközben tekintetével engem fürkészett. Vajon mire készülhet?

-Ez veszélyes ─ suttogta, én mégis hallottam.

Megrázta a fejét, egyszerűen csak közelebb csúszott hozzám. Arcunkat csupán néhány milliméter választotta el. Semmivel se több. Zoe ajkai hirtelen támadtak le rám, majd hosszú csókban forrtunk össze. Éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, ami engem is erre késztetett. Puha ajkai, és az enyémek oly tökéletes illettek össze..Levegő hiányában kénytelenek voltunk elválni egymástól. Homlokomat az övének döntöttem.

-Ugye nem haragszol..emiatt? ─ félénken szólt.

Lassú csókkal válaszoltam, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem haragszom rá. De ez igazából ostoba kérdés volt. Haragudni azért valakire, aki nem mellesleg csodálatos, mert megcsókol?

-Mi lesz ezután? ─ kérdeztem.

Becsukta a szemét, de nem mondott semmit. Nyilván azért, mert ő sem tudta a választ. Egyenlőre talán jobb is ez így.

Azonban én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy megcsókolt. Zoe Harrison megcsókolt engem. Miért? Én azt hittem, hogy nem szeret. Sőt.

-Fázom. Menjünk ─ kérlelt, mire én felálltam, majd megvártam, mire ő is mellém lép.

Kezeimet lassan övére csúsztattam. Ujjaink szorosan tapadtak egymáshoz, és én egy percig se akartam elengedni. Nem utasította vissza azt, hogy kéz a kézben sétáljunk egészen hazáig, aminek külön örültem.
Úgy sétáltunk a kihalt utcákon, mint egy ezer éves szerelmespár, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is érzek iránta; csak reménykedni tudtam, hogy ő valamelyest azért tisztába van az érzéseivel.

Viszont nem foglalkoztam többet a dologgal. Élveztem, hogy ez a perc, és az elkövetkezendők is, csak a miénk, és senki másé. Minden tökéletes volt.

De meddig? 

(Nos, drágáim, hogy tetszett? Személy szerint nekem ez a kedvenc részem. Eddig egyik fejezet sem nyerte el a tetszésemet azok közül, amiket írtam, de ezt most kifejezetten imádom. Remélem nektek is tetszett. Ha nem, akkor sem baj! Ettől függetlenül hagyj magad után egy kommentet! Jane xx)

2013. nov. 26.

Gondolatok, avagy végleg vége mindennek?

Sziasztok! Amint azt már a címből is leszűrhettétek, ez most nem új fejezet lesz. Sőt. Nézzétek Drágáim..Vagyis, tudjátok mit? Kezdek mindent az elejéről. Tegnap este elég jó hangulatomban voltam, telefonáltam a barátnőmmel, és sokat nevettünk, és elég boldogan léptem be a szobámba. Elszedtem a zsebemből a telefonomat, és gondoltam, felnézek a blogra - új kommentek gyanánt. Nos, kaptam is. Igazából egy elég megrendítő kis szöveget hagyott maga után a kedves névtelen. Aki tényleg kedves volt. Az elején legalábbis.
Idézem:

Kedves Jane!
Én régebben ezt a blogod imádtam.. Imádtam ahogy írtál, te voltál a példaképem! Nem túlzok. Rengeteg üzenetet küldtem neked amiben csodállak, és mikor egyszer válaszoltál örömömben ugráltam:'D De azóta valami változott.. Talán a név változtatás? Nem. Már nem úgy írsz, mint rég. És ezt nem sértésből mondom. Most már nem olyan jó olvasni a blogod. De tényleg ne sértődj meg ezen.  Ez a blog nekem örök kedvencem marad, ez volt a legelső blog, amit olvastam, és neked köszönhetően lettem én is blogger. Persze tudom, hogy nehéz olyan blogot írni ami minden fejezetben izgalmas, és nincs benne semmi sablon sztori, szinte ilyet írni lehetetlen. Nekem is ott van a suli és még sok más, ezért nem is hibáztatlak, amiért késve hozol részeket, meg ilyenek.. (én három hete nem raktam fel új részt a blogomra btw..)
De egy fontos kérdés.. HOL LEHET CSERÉT KÉRNI?
Csak mert már régóta keresem a chatet vagy valami, de ha jól látom nincs. 
Mindegy.
További jó blogolást, Puszi. xx

Őszintén nem tudom, hogy ti mit gondolnátok a helyemben, de tulajdonképpen azért is hoztam létre ezt a bejegyzést, hogy megosszam nekem hogy esett.
A kommentbe semmi rosszat nem írt, sőt, még jól is esett többnyire amit az elején írt, csak tudjátok egyszerűen az ember néha bármennyire is szeret valamit csinálni, rá kell jönnie, hogy kész, vége. Nincs tovább. Nem, nem az anon a hibás, amiért azt írta, hogy már nem olyan jó olvasni a blogom. Ő csak megadta azt a bizonyos kegyelemdöfést. Elhiszitek, hogy három-négy negatív kritika mellett az én szememben eltörpül a rengeteg pozitív? Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy van, aki utálja, és van, akinek nem tudok megfelelni. Elhiszitek nekem? Imádlak Titeket. Nektek köszönhetek mindent, mégis azt érzem, hogy igaza volt annak, aki írta. Belátom, hogy a részek tényleg nem olyan jók, mert mikor befejezem, általában visszaolvasom, hogy van -e benne hiba, vagy valami, és én is érzem, hogy valami nem stimmel.
Unalmas. Üres. Száraz. 
Talán a három közül valamelyik szó illik rá, de véleményem szerint mindhárom. Jól tudom, hogy egy írónak bizony számolni kell a negatív kritikával, de kérlek, ez nem kritika! Eddig legalább négy ember kerek-perec megmondta, hogy a blog bizony egyáltalán nem jó, és én is rosszul írok, ami rohadtul eltántorítja az embert mindennemű tevékenységétől. Értitek? Már nem tudok leülni és élvezettel írni az ilyenek után; már nem. A kommentelő nyilván nem érzékelte, hogy egyetlen egy mondatával mennyire képes a lelkembe tiporni. Tudom, tudom, hogy nem szándékos volt, és azt is, hogy nem akart megbántani: mégis..
Tegnap sírva írtam üzenetet a barátnőmnek facebook-on, miszerint másnap (vagyis ma) hívjon fel. És ő is vigasztalt, és mondta, hogy ez nincs így és a többi, de...
Oh, tudjátok mit? Nem tudom. A tanácsotokat kérem. A segítségeteket. Btw ma a suliban kémia óra közepén eldöntöttem, hogy hazamegyek, és törlöm a francba az egészet! Aztán eszembe jutottatok Ti. Ti, akik eddig mindig mellettem álltatok. Úgy gondoltam, hogy érdemeltek annyit, hogy megosztom veletek a gondolataimat, aztán majd együtt dűlőre jutunk. Nem tudom hogyan tovább. Nem tudom mit tegyek most. Az agyam egyszerűen leblokkolt, mert néha már annyira megbántanak az ilyenek, hogy nem bírom, kiakadok, és csak sírok, vagy egész nap játszom a nulla-hulla szerepet. Most is keserű mosollyal az arcomon írom a bejegyzést, mert várok tőletek valamit. Azt, hogy elmondjátok, ti hogyan látjátok ezt a blogot. Mit szerettek, és mit nem szerettek benne. Min kéne változtatni, és mi az, ami jellegzetessé teszi. A végén azonban lehet, hogy mégis amellett döntök, hogy nem folytatom. Félek az újabb elutasítástól, és bár jól tudom, nagyon jól, hogy gyávaság megfutamodni, én mégis azt érzem, hogy az ilyenek után nem tudok mást csinálni. Itt köztetek is biztos van olyan bloggerina, aki kapott már negatív kritikát, és nagyon rosszul volt utána. Igazam van? Hiszen kinek okoz örömet az, ha leszólják azt, amivel dolgozott? Fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap, holnapután. Mint már leírtam, szeretném, ha leírnátok nekem amit fent említettem. Nem tudom mi lesz még. Nem tudom mit hoz a holnap. Ha búcsút kell vennünk egymástól, akkor..Nos, akkor úgy lesz. Egyenlőre nem tudom. Tudom, hogy most valami lelkileg szar, hülye kis libának tarthattok páran, aki az ilyenektől kiakad, de nem ez az első, és ha folytatom, akkor biztos, hogy nem az utolsó.
Nem tudom és nem tudom, és még mindig nem tudom. Számíthatok rátok? Segítetek nekem döntést hozni, ugye? Nélkületek nem fog menni..


Sajnálom, hogy feltartottalak, de muszáj volt leírnom. Kérlek hagyj magad után egy kommentet, amiben leírod a véleményed!
Köszönöm.

Ölel titeket:
Jane Elliott
xx